Balogh Gergő: A modern irodalmi tudat megalapozása és működése. Irodalmi modernség és társadalmi modernitás viszonya Magyarországon
E kritika legelső változatát azzal a kissé patetikus, üresnek tűnő észrevétellel indítottam, hogy jelen kötet „önmagával harmonikus kapcsolatot tart fenn”. Nem volt nehéz rájönni, miért szükséges változtatni ezen a felütésen, azonban az utólagos ódzkodásom, illetve e gondolat teljes elhagyása, kitörlése eltakarta volna azt a talán egyértelműnek tekinthető, de az értekezés szempontjából mégis hangsúlyozandó megállapítást, hogy a szerzőnek sikerült önreflexív szintézist írnia. Tette ezt többek között azáltal, hogy nem kecsegtetett azzal az ábránddal, hogy minden, irodalmi modernséget és társadalmi modernitást érintő irodalomtörténeti és -elméleti kérdésre választ fog adni, hanem egy-egy reprezentatívnak mondható olvasaton, olvasási módot meghatározó korabeli jelenségen keresztül figyelte meg a 20. század eleji irodalmi működés lehetőségeit. De az elemzések egymásba fonódása miatt és
a látszólagos széttartás ellenére mégis sikerült a modernség képlékenységének formát adnia. Ez pedig az értekezés eleji bevezetés elméleti keretrendszere következetes alkalmazásának köszönhető.
Balogh Gergő első kötete, a 2018-ban megjelent Karinthy nyelvet ölt. Nyelv, technika és felelősség Karinthy Frigyesnél (FISZ) tanúsítja a szerző mélyreható érdeklődését a 20. század első felének irodalmi változásai iránt. A főleg Karinthy publicisztikai írásait, az Így írtok tit, illetve az író kései verseit leginkább irodalomelméleti szempontok felől problematizáló kutatás megelőlegezte a mostani kötet kérdésfelvetéseit, sőt, éppen – a témából fakadó – korlátai ágyazhattak meg a nagyobb távlatú célkitűzéseknek. De az irodalmi szövegek újraolvasása, ezek jelenből való megértésének intenzív vágya a 2022-es, Olvasásgyakorlatok (Líceum) című második, valamint legújabb könyvét is áthatja. Miközben a szerző elsődlegesen szövegeket értelmez, elengedhetetlennek tartja bevonni interpretációiba azokat a történeti-kulturális kontextusokat, amelyek formálták a művek létrejöttét és recepcióját. Különösen szimpatikus, hogy Balogh mindeközben igyekszik saját interpretációs helyzetére utalni, értelmezései felépítettségét láthatóvá tenni, s így képes érzékeltetni e konstrukciók viszonylagosságát.
A módszertani felvezetés segít a szerző perspektíváját megérteni. A szerző Horváth János 1922-es Magyar irodalomismeret című tanulmányának felelevenítésével indítja harmadik könyvét, amely a „legalapvetőbb szinten az irodalmi és nem irodalmi szempontok elkülönítésén alapszik” (10.). E megállapítás és a Horváth által kijelölt irodalomtörténeti narratívaképzés e kettősségen alapuló formája tulajdonképpen saját kötetére is érvényesnek mondható. A bevezetőt követő három fejezet az irodalmi állapotot meghatározó tényezőket tárgyalja – Olvasók és szerzők, Szerzők és műveik, illetve Művek és közegeik –, amely felosztás azt implikálja, hogy a Balogh Gergő által kínált irodalomtörténeti és -elméleti értekezés ugyan figyelmét lépésről lépésre más problémára helyezi, de mindezt szorosan a korábban vizsgált kérdések szem előtt tartásával teszi. Ennek a szerkezeti ívnek pedig az a jelentős előnye, hogy a kötet képes megmutatni ugyanannak a történetileg változó, de az irodalmi viszony nélkülözhetetlen tényezőinek többféle funkcióját, működésmódját. A Horváth-féle szöveg elemzéséből, ennek értelmezéséből következik, hogy az irodalom korszakonként változó fogalmát Balogh is a nyilvánosság diszkurzív terének tulajdonítja, így elfogadja, hogy ezt nem önmagában a művek, hanem ezek olvasói hozzák létre. Így a kötet ugyan számol a nemzeti elv működésével, de kutatási tárgyát nem korlátozza csupán ennek megfigyelésére, feltárására, hanem éppen a Horváth-tanulmány elemzésével mutat rá arra, hogy az önelvűség (azaz az irodalomban működő állandóság, a jelenség mint jelenség vizsgálata) és a tárgyi hűség (a történetiség által létrejövő változó, egyedítő mozzanatok) párhuzamos szem előtt tartása megalapozhatja egy összetett irodalomtörténeti és -elméleti narratíva létrehozását. Ennek az elvnek a foganatosítása határozza meg Balogh kötetét: miközben az irodalom magyarországi megnyilvánulására kíváncsi (mint amelyik eltér az angoltól, a franciától vagy a némettől), mindvégig figyel az általános érvényű, irodalmi viszonyt létrehozó tényezőkre, a szerző–mű–befogadó és ezek közegének relációjára. Horváthnál e két követelmény együttműködése a „fejlődés” fogalma által érthető meg, és Balogh helyesen fel is hívta a figyelmet arra, hogy ez az önmagában teleologikus kifejezés másképpen értendő az idézett tanulmány kontextusában. Itt ugyanis a fejlődés „nem több mint az azonos különböző alakokban való testet öltése, történetileg kondicionált, állandó és kikerülhetetlen változási folyamat, mely azonban nem érinti az irodalmiság önidentikusságának dimenzióját” (19.). Horváth nyomdokain haladva ugyanis Balogh irodalmi tudaton az elkülönült irodalmi rendszer önreflexív struktúrájának a jelölőjét, pontosabban a korszakok vizsgálatának központi fogalmát érti. Horváthot parafrazeálva szerinte az irodalmi tudat „határozza meg az egyes korszakok önszemléleti pozícióit és perspektíváit, ami azt is jelenti, hogy nem csupán reprezentálja, hanem létesíti is az adott kor irodalomszemléletének és irodalomfogalmának kereteit” (23.). Mint látható, Balogh e perspektívából beszél, így az irodalmi tudat fogalmának ezen olvasata elengedhetetlen az elemző fejezetek és a kötetadó cím értelmezésekor. Az irodalmi tudat sajátságos, modernként jellemezhető típusáról összegzően a kötetet lezáró ötödik, A modern irodalmi tudat megalapozása és működése című fejezet tájékoztatja az olvasót.
Nem elhanyagolható módszertani kiindulópont, hogy a szerző az értekezés poétikatörténeti keretrendszereként Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti modelljét alkalmazza, amely a klasszikus modern, történeti avantgárd és későmodern felosztással különbözteti meg a modernség különböző alkotásmódjait, szemléleti horizontjait. Balogh többek közt abban látja e személet integratív jellegét, hogy „a jelentés nem adott, hanem létesül, és az értelmező szükségszerű módon vonódik be – vagy másként: integrálódik – a jelentés létesülésének folyamatába” (37.). E módszertan, kiegészülve a Horváth-féle felvetésekkel, olyan fontos, a befogadó szituáltságát magyarázó belátásokat eredményez, mint hogy „az olvasó értelmezői horizontja – így az ő történeti-kulturális helyzete: hagyománytudatának és hagyomány általi tudattalan érintettségének, képzettségének, tárgyi ismereteinek, elvárásainak, előítéleteinek és előfeltevéseinek stb. összessége – meghatározza a szöveghez való viszonyulás lehetséges módjait” (38. kiemelés: A. V. Ö.). Az irodalmi tudat koronként változó megértéséhez ugyanakkor azt is tudatosítani kell, hogy az új paradigmatikus irodalmi jelhasználati módok nem eredményezik a korábbiak maradéktalan eltűnését, de a változási folyamat megfigyelése, ennek rekonstrukciója felhívhatja a figyelmet az utóbbiak „nagyfokú erodáltságára, a korszakban való egyidejű egyidejűtlenségként érzékelhetővé váló, maradványszerű jelenlétére” (41.). Az előbbi hermeneutikai téziseket kiegészítően Balogh az irodalomtudomány kultúratudományi fordulatának eszközeit, hipotéziseit és eredményeit hasznosítva fogadja el, hogy az irodalmi nyelv nem függetleníthető az irodalom létrehozásáért, befogadásáért, közvetítéséért felelős média- és kultúrtörténeti körülményektől. A kultúra meghatározó vonásának elismerése, e megközelítés nyomatékosítása újabb magyarázattal szolgál arra, miért helyez hangsúlyt a korszak intézményi és társadalmi kontextusainak feltárására.
Az elemző fejezetek e kijelölt módszertan terhelhetőségét vizsgálják. Az Olvasók és szerzők abból a felvetésből indul ki, hogy a tantervek, segédletek, könyvek nemcsak egyszerűen tanítási-tanulási eszközök, hiszen ezek lényegileg formálják a létesülő tudást az oktatási folyamat által, miközben rálátást engednek a létrehozni vágyó tudásképre is. A szerző az 1869-től 1963-ig a magyar tantervekben szereplő beszéd- és értelemgyakorlatok nevű – irodalmi kontextusban kevésbé tárgyalt – tantárgy követelményeinek, időben változó funkciójának értelmezésén keresztül mutatja meg, miért szükséges az írás és olvasás gyakorlatának megértéséhez figyelembe venni az ezt előkészítő és segítő gyakorlatokat is. A 19. század végi, 20. század eleji, irodalmi fogyasztói szokásokat érintő kutatásokban rendszerint cezúraként kerül elő – legtöbbször különösebb részletezés nélkül – az Eötvös-féle 1868-as törvény, amely kötelezővé tette úgy a fiúk, mint a lányok 6 és 12 éves kor közötti taníttatását. E fejezet azonban meggyőzően érvel amellett, hogy Magyarországon egészen az 1930-as évekig nem lehet olyan általános kultúrafogyasztási lehetőségekről, tudásról vagy anyagi hozzáférésről beszélni (többek között éppen az alfabetizáció lassú folyamata miatt), mint amilyen például az angolhoz, némethez vagy franciához volna mérhető. A fejezet legmarkánsabb hozadéka, hogy azért kell részletekbe menően, történeti forrásokra alapozva feltárni ennek a tantárgynak a jelentőségét, mert ma már mást jelent az alfabetizáció, mint ezelőtt száz éve. A többszörösen megváltozott írás és olvasás tanulási módja miatt pedig nem látunk rá, hogy a 19. század végén kialakuló tömegoktatás, illetve a 20. század elején használt oktatási módszerek miként befolyásolták a korabeli olvasók gondolkodási sémáit, nyelvhez és irodalomhoz fűződő kapcsolatát.
A következő fejezetben főleg a szerzőség intézményéért felelős jogi és gazdasági összefüggések feltárására kerül sor, ugyanis Balogh hipotézise szerint a modern magyar irodalmi tudat létesülésének e dimenziója teremti meg a modern magyar szerző létrejöttének feltételeit. Választ keres arra, hogy „mi a szerző”, és ennek funkciója mennyiben egyeztethető össze a szerzőség konstitúciójával. E differenciálás rávilágít arra, hogy a szerző nem univerzális, transzkulturális és -historikus kategória, tehát a modern magyar szerző sajátosságainak felvázolásában nem a többi nemzetben is hasonlatos funkciója, sokkal inkább eltérő konstitúciója segíthet. Ehhez azonban szükséges a 19. századi előzményeket feltárni, ugyanis „a modern magyar szerző nem a 20. század terméke” (105.). Toldy Ferenc 19. század közepi szerzői joggal kapcsolatos írásainak elemzésével amellett érvel, hogy e gondolatmenet szerint az, aki megsérti a szerző jogait, az tulajdonképpen a szerző konstitúciója ellen intéz támadást, ami metonimikusan a nemzet támadását jelenti. Balogh abban látja Toldy szerepét a modern irodalmi tudat megalapozásának történetében, hogy elsőként vázolta fel komplex módon Magyarországon szakmaként a szerzőséget. E szerint a szerző megérdemli az anyagi juttatást, munkája védelméhez jogokra van szüksége. Ehhez a – főleg az alkotót védő – felfogáshoz áll közel az az első, 1884-es magyar szerzői jogi törvény, amely kodifikálta az írók politikai-jogi lehetőségeit, s lényegét tekintve egyúttal „az irodalmi mű konstitúciójában működő, potenciálisan felforgató […] erő szabályozására és felülírására” (119.) vállalkozott. Az 1921-es törvény értelmezése rámutat arra a változásra, hogy a modern szerzői jog valódi alanya nem egyszerűen a mű, hanem sokkal inkább a mű által közvetített gondolat lett. E történeti változásfolyamat hátteret nyújt annak megértéséhez, hogy a 20. század elejére a szerző már nem írhatta ki magát szövegeinek jogi, politikai, etikai dimenzióiból ugyanúgy, mint a kodifikáció előtt, s így műve autonómiájának biztosítása is akadályokba ütközött.
Megfontolandó a következő összegző gondolat, amely az irodalmi modernség társadalmi modernitásba ágyazottságát, illetve ennek következményeit tükrözi: „Az írottak, a nyelvi test csonkolásának vagy megsemmisítésének szüntelenül fennálló lehetősége implicit módon a modernség leginkább autonómnak tetsző pillanataiban is az irodalmi alkotás, valamint az irodalmi művek befogadásának folyamataiba íródik (például a cenzúra, a sajtó- és irodalmi perek, a kétes tartalmúnak ítélt lapszámok elkobzásának vagy bezúzásának formájában).” (127.). A szerző az utóbbi, példaként felhozott esetekre külön-külön fejezetben is kitér, így például a Fortissimo keletkezés-, fordítás- és befogadástörténetének vizsgálatával Babits Mihály verse is új interpretációs helyzetbe kerül.
A harmadik elemző fejezetben a művek megjelenésének körülményei kapnak hangsúlyos szerepet, így a szerző a sajtó működését, ennek nyilvánosságát, majd ezen belül szabályozásának következményeit vizsgálja. Eredményei jól támaszkodnak a korábbi elemzésekre, a történetileg felvázolt olvasási szokásokra vagy az írók szerzői jogának ugyancsak időben változó határaira. Balogh a magyar irodalmi modernség egyik lényeges tényezőjének az írás és az újságírás, azaz az irodalom és a sajtó összefonódottságát, inherens konfliktusát tartja, és a sajtó médiumán belül egy újabb modern foglalkozásforma, az újságíró alakja felől értelmezi a modern író kettősségét. Ugyan a polgári mecenatúra intézménye jelenthette volna a szorongató, az irodalmi rendszertől eltérő feltételekkel működő sajtó, és ennek kielégítési kényszeréből való ideiglenes kitörést, azonban a „rendi társadalom hagyományfolytonosságának e megnyilvánulásával” szemben Balogh sokkal inkább a Baumgarten Alapítványt jelöli meg az irodalmi mecenatúra modern formájaként. Az alapítvány a „tiszta irodalom” ideáját tűzte ki célként, ennek megvalósítóját szerette volna üzleti és politikai érdekektől mentesen segíteni, amelynek viszonylagosságát Balogh is tematizálja. Ettől nem független, hogy a piac és a művészet modern szembeállításának hazai megnyilvánulása szerinte úgy jellemezhető, mint amely a nyugat-európai irodalom képviselőiéhez képest kevésbé határozta meg a magyar modernség alkotóinak irodalmi horizontját. Pontosabban előbbieknek más lehetőségeik voltak Magyarországon, más kapcsolatuk volt az olvasóközönséggel, amit különben az olyan kanonizált, modernként számontartott szerzők, mint Jókai Mór, Krúdy Gyula vagy Móricz Zsigmond közönség- és anyagi sikere támaszthat alá. Balogh azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy miért jelentett
az újságírás fenyegetést az írói autonómiára. Ezt azzal a korabeli felfogással magyarázza, hogy akik egyszerre voltak az irodalmi intézményrendszer, illetve a sajtó munkatársai, és szépirodalmat akartak létrehozni, azok úgy tűnt, „kiteszik a mű irodalmiságát a sajtó destruktív erejének, felszámolva ezzel a mű esztétikai önelvűségének elvi lehetőségét” (223.). A fejezetet négy, különböző programú időszaki kiadvány célkitűzésének vizsgálata zárja, amelyeket a szerző a modern irodalomszemlélet eltérő stratégiáiként azonosít.
A már említett összegző fejezet végén a szerző három, további távlatokat nyitó kérdéskörrel előlegezi meg, hogy a jövőben még foglalkozni fog az e kötetben érintett problémákkal: az irodalmi modernség és társadalmi modernitás viszonyán belül feltehetően a szerzői–olvasói–kiadói stratégiákkal, a modernség műfajtörténeti viszonyrendszerével, ezek színtereivel, a közönséggel és az írói testtel. A szerző tehát pontosan látja, hogy a vizsgált kutatások mellett hogyan lehetne a továbbiakban bővíthető, kiszélesíthető a létrehozott, komplex szintézisként értékelhető munka. Erénye abban az oszcillációban érhető tetten, hogy miközben az elemzett szövegek új olvasatát nyújtja azáltal, hogy a szövegek nyelvi működését is a vizsgálat középpontjába helyezi, nem feledkezik meg azokról a sok esetben ismert, de viszonylag feltáratlan (vagy legalábbis nem eléggé hangsúlyozott) történeti jelenségekről sem, amelyek döntő fontosságúak voltak az irodalmi szövegek korabeli megértésében. A kötet narratívája jó érzékkel helyez hangsúlyt olyan apróságoknak tűnő jelenségekre, amelyek képesek új megvilágításba helyezni a magyarországi irodalmi modernséget.
Balogh Gergő: A modern irodalmi tudat megalapozása és működése. Irodalmi modernség és társadalmi modernitás viszonya Magyarországon, Ráció Budapest, 2023
(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások